Partvonal mágusai: Aki legyőzte a dél-amerikaiakat

2019. január 03. - Faludi Kiss Ákos

Közvetve szerepe volt a horvát és a chilei labdarúgás felemelkedésében. Egy európai edző, aki óriási sikereket ért el Dél-Amerikában. A partvonal mágusait bemutató sorozat aktuális részében a horvát Mirko Jozic kerül terítékre. Máig az egyetlen európai Libertadores-kupa győztes edző és számos klasszis labdarúgónak egyengette fiatal korában a pályafutását. 

mirko_jozic.png

Juniorokkal oktatta a mezőnyt

Mirko Jozic mindössze 30 évesen kezdte edzői karrierjét az akkori Jugoszláviában. A Junak Sinj-nél eltöltött két év után a jugoszláv utánpótlásképzés felé vezetett az útja. A szövetségnél 16 évig tevékenykedett, mellyel 1987-ben érte el legnagyobb sikerét. Lerakta az alapköveit egy kivételes tehetségű korosztálynak, akikből később világklasszis labdarúgók lettek. 

Az ominózus 1987-es világbajnoki cím feltette a labdarúgás térképére a jugoszláv utánpótlást. Nem ők voltak a torna legnagyobb esélyesei, viszont Mirko Jozic olyan kiválóan rakta össze keretet és dolgozta ki a nyerő taktikát, hogy kétség sem férhetett a sikerükhöz. Elsősorban horvát játékosokra épített, amivel elősegítette déli szomszédaink későbbi fellendülését. 

A keretből többen is helyet kaptak a későbbi felnőtt világbajnoki bronzérmes válogatottban: Davor Suker (gólkirály lett a 98-as vb-n), Igor Stimac, Robert Prosinecki, Zvonimir Boban és Robert Jarni. Ők adták a gerincét a franciaországi tornán óriási meglepetést okozó csapatnak.

Érdemes még kiemelni a vb-győztes csapatból Predrag Mijatovicot-ot, aki Suker csatártársa volt előbb a korosztályos válogatottban, majd a Real Madridban is az 1998-as Bajnokok Ligája győzelem alkalmával (igaz, utóbbi fináléban, épp Suker váltotta a montenegrói támadót a mérkőzés hajrájában).

Ez a válogatott az egyenes kieséses szakaszban elverte a brazilokat és a kelet-, illetve nyugatnémeteket. Nem lehet azt mondani, hogy könnyű dolguk lett volna a győzelemig vezető úton. Felmerül azonban a kérdés, hogy mégis mikor figyelt fel rá a chilei Colo-Colo csapata? 

A jugoszlávok egy csoportba kerültek a vb-n a házigazda chilei válogatottal. A rendező országnak ez egy komoly lehetőség volt, mivel a labdarúgásuk túljutott a csúcson, évek óta csak szenvedtek. Korszakos sztárjuk nem volt, az utánpótlás nevelés felé vették az irányt. A csoportmérkőzések során figyeltek fel a horvát edzőre, akinek csapata viszonylag simán verte őket.

A Colo-Colót már ekkor is az ország legnagyobb csapatai között tartották számon, kezdetben az utánpótlás fejlesztésében számítottak a munkájára. A vezetők kívánságlistájának élén szerepelt a világbajnok tréner, bíztak benne, hogy ő fellendítheti nem csak az utánpótlást, de később a felnőtt csapatot is. 

Chilei kaland

A jugoszláv belviszályok közepette 1987-ben elhagyta a szülőhazáját nem sokkal a világbajnokság után visszatért Chilébe (52 nappal), ahol tárt karokkal várták. A főváros, Santiago több nagy klubnak is otthona. Ő annak a Colo-Colónak lett az alkalmazottja, ahol több magyar is tevékenykedett régebben, köztük Puskás Ferenc, illetve a legendás kapus, Plattkó György. Két évig irányította a Colo-Colo utánpótlását, majd visszatért hazájába. 

Döntése mögött a honvágy állt, régóta nem látta a családját. A chilei klubnál azonban nagyon megvoltak vele elégedve, ezért vezetőedzői posztot kínáltak számára, amitől kezdetben kicsit idegenkedett. Szeptember elsejével vállalta el az újabb megbízatását, egy interjúban pedig a céljairól beszélt, amik inkább jövendölések voltak:

A célom egyszerű, bajnoki címet és Libertadores-kupát nyerni a Colo-Colóval. 

Mára tudjuk, hogy mind a kettő valóra vállt, de miért is akkora szenzáció ez? A dél-amerikai tornát a brazil-argentin-uruguayi triumvirátus uralta, amibe a 80-as években kolumbiai drogbárók által pénzelt Atlético Nacional (Medellin-kartell: Pablo Escobar,) és az América de Cali (Cali-kartell: Orejuela testvépár), illetve a paraguayi Club Olimpia tudott csak beleszólni. Chilei döntőse volt a sorozatnak, de a végső győzelmet nem tudták megszerezni.

A mai napig az ország egyetlen sikerét a Colo-Colo szállította 1991-ben. Addigra már az országos bajnoki cím a zsebben volt, hála a fegyelmezett védekezésnek, uralták a hazájuk pontvadászatát. Ennek tudatában nyugodtan tudtak koncentrálni a Libertadores-kupára. Segítőjével, Leonardo Vélizzel kidolgozta az optimális edzésmódszert, aminek hála a játékosok jól bírták a kupa és a bajnokság nyújtotta kettős terhelést. 

Akkoriban a torna sajátossága volt, hogy 20 csapat vett részt, minden dél-amerikai országból kettő. Úgy osztották be az öt négyes kvartettet, hogy mindegyikbe két-két azonos országból származó klub kerüljön, lehetőleg földrajzilag szomszédos államokból. Érdemes megemlíteni, hogy abban az évben milyen csapatok és sztárok képviseltették magukat a Libertadores-kupában:

  • Argentína
    • Boca Juniors (Gabriel Batistuta, Diego Latorre, edző: Óscar Tabárez)
    • River Plate (Matías Almeyda, Fabián Basualdo, edző: Daniel Passarella)
  • Brazília
    • Corinthians (Paulo Sérgio)
    • Flamengo (Gilmar, Júnior, Djalminha, Sávio, Zinho, edző: Vanderley Luxemburgo)
  • Kolumbia
    • Atlético Nacional (René Higuita, Andrés Escobar, Faustino Asprilla, Víctor Aristízabal)
  • Paraguay
    • Club Olimpia (a címvédő, vezetőedzőjük a legendás Luis Cubilla)


A riválisok tehát erősek voltak, Jozic is tisztában volt ezzel, ahogyan azzal is, hogy a keretében nincsenek sztárjátékosok, viszont egy jó taktikával célt érhet. Megreformálta a chilei klub játékát, amivel a szurkolók szimpátiáját is elnyerte. Elhagyta a zóna védekezést, egy liberó előtt két középhátvédet használt. Nem várta meg, míg az ellenfél hibázik, hanem letámadást alkalmazott, aminek a modern megfelelője a gegenpressing lehetne. 

colocolo.png

A Colo-Colo felállása a 90-es évek elején, Mirko Jozic edzősége alatt

Agresszívan játszott a Colo-Colo, megalkuvást nem tűrően, amihez meg is volt a játékoskerete. Lizardo Garrido volt a libero, aki a védelem és a kapus között helyezkedett el, tőle indultak a támadások, sebessége révén nehezen hagyták le a támadók és jól helyezkedett. Előtte a Ramírez - Margas páros volt, előbbi felelt a gyorsaságért és a technikás megoldásokért, míg utóbbi volt a nyers erő, amihez 187 cm-es magassága párosult. 

A jobboldalt a Peralta - Mendoza duó játszotta be. Peralta feladata a védekezés volt, míg Mendoza mind a defenzív, mind az offenzív játékból kivette a részét. Erőnlétileg a csapat legjobbja volt, technikailag is rendkívül képzett, nagyban segítette a támadásokat is. Baloldalon Vilches töltötte be Peralta szerepét, előtte Jaime Pizzaro játszott. Ő volt a labdaszerző középpályás, aki egyből dobta támadásba a csatárokat a megszerzett zsugával. 

Elől Marcelo Barticciotto és Luis Pérez rohamozta az ellenfelek kapuit. Barticciotto jól cselezett, lendületesen játszott és pontosan ívelt középre. Kihasználta az üres területeket, jól futott be a keletkezett résekbe. Rendre kihúzódott a jobb szélre Mendoza játékát segítve. Luis Pérez ugyanezt a szerepet töltötte be a másik oldalon, nem volt egy égimeszelő (172 cm), inkább a kínálkozó lehetőségre várt a kapu közelében. 

Jozic meglátása az volt, hogy univerzális játékosokat kell pályára küldeni, akik több pozícióban is megállják a helyüket, képesek egyaránt védekezni és támadni is, illetve a végletekig fegyelmezettek. Ennek meg is lett az eredménye, mert a csoportjukat magabiztosan nyerték. Összesen 14 mérkőzést játszottak, mindössze öt találkozón kaptak gólt. 

Az ellenfeleik az egyenes kiesés szakaszban sem voltak kispályások, hiszen a negyeddöntőben a háromszoros uruguayi bajnok, Nacionalt verték nagyon simán. Elődöntőben a Gabriel Batistuta vezette Boca Juniors sem jelentett akadályt. A találkozó botrányba fulladt, de a Colo-Colo készülhetett a döntőre a címvédővel szemben. 

A paraguayi Olimpia nem állt ismert játékosokból, de hasonlóan a chilei klubhoz, ők is jól védekeztek. Döntő első mérkőzése egy 0-0-át hozott, ahol igazán komoly lehetőség egyik klub előtt sem adódott. Elsősorban a biztonsági játékra koncentráltak, távoli lövésekből nem volt hiány. Visszavágóra Jozic húzott egy váratlant és az odavágón jegelt Luis Pérez kezdett. Gyors mozgását és cseleit nem bírták lekövetni, így az első 20 percben eldöntötte a finálét. 

A siker után már csak egy chilei bajnoki címre futotta (a Copa Sudaemrican mellett), Libertadores-kupában már közel sem tudtak akkora eredményeket elérni, mint 1991-ben. Jozic a Colo-Colo után az ország válogatottjának irányítását is elvállalta, de akkora sikereket nem tudott elérni, mint az egykori klubjával. 

Portugál kitérő

A chilei fél évtized után "szűk esztendők" következtek, nem igazán találta a helyét Mirko Jozic. 1998 nyarán került a Sportinghoz. Vitte magával a Colo-Colónál megismert kollégáját, Leonardo Vélizt. Az egykori chilei labdarúgó és a horvát edző érkezése kulcsfontosságú volt a Sporting és a világ futballjának szempontjából. Jozic számára mindig is prioritás volt az utánpótlás, portugál klubnál pedig akkortájt rengeteg fiatal pallérozódott.

Köztük volt Cristiano Ronaldo, Ricardo Quaresma és Simao Sabrosa is. Amikor Jozic a klubhoz került, Cristiano Ronaldo 13 éves volt. Először egy Benfica elleni korosztályos mérkőzésen látta, ahol 7 vagy 8 gólt szerzett. Négy évvel később már az első csapat tagja volt a későbbi aranylabdás klasszis. A horvát tréner elősegítette a fejlődését, ha nem is direkt módon, de Véliz érkezésével megalapozta a jövőjét Ronaldónak.

Simao Sabrosa esetében már kézzel fogható volt a munkája, mivel a 18 éves portugál szélsőt ő építette be az első csapatba, neki köszönhette Simao, hogy következő nyáron már a Barcelonában játszhatott. A sikerek viszont a portugál klubnál is elkerülték, de azt senki sem vitatja, hogy a 99/00-es bajnoki cím nagyban az ő érdeme is.

Hiába küldték el 1999 nyarán a horvát trénert, Facundo Quirogát ő építette be a védelem, ahogyan a védekező középpályást Aldo Duschert és Delfimet is. Edmilson nála lett hatékony támadó, és az ő kérésére Chiléből elhozott Alberto Acosta a 99/00-es szezonban egy bizonyos Mário Jardel mögött lett második a góllövőlistán 22 találatával, nagyban hozzájárulva a klub bajnoki címéhez.

Hazatérés

A Sporting vezetése nem volt vele elégedett, így hazatért, ahol előbb az ifiket bízták rá, majd a 2000 októberében a felnőtt válogatottat vette át. A cél, a 2002-es világbajnokságra való kijutás, és egy legendás generáció jutalomjátéka, illetve az utánpótlás kiépítése volt. A kvalifikáció megvalósult és a vb-n újra az egykori játékosaival dolgozhatott együtt. 

Davor Suker, Robert Prosinecki és Robert Jarni ott volt a keretben, de az utánpótlás közel sem volt olyan acélos, mint ahogyan azt gondolta Jozic. A húzóemberek kiöregedtek, fiatalok között pedig nem volt annyi tehetség akkoriban (Ivica Olicot leszámítva), amivel komolyabb sikereket el lehetett volna érni. Már a csoportkörben kiestek, ami Jozic edzői karrierje végét is jelentette.